2014. január 23., csütörtök

Blogjaim :)

Zsani azt mondta az előző rész kommentjében, hogy őt érdeklik a blogjaim. Igaz, neki azt mondtam, hogy a plusz részhez teszem ki, de úgy gondolom, most ide teszem ki, egy újabb bejegyzésbe. Tehát.. (a linkek ott vannak a kép alatt)

Perfect game :)

S.O.S
Eddig ez a két blogom van, de nemrég elkezdtem írni egy harmadikat, de most főleg a Perfect game-re szeretnék koncentrálni, így azt még nem osztanám meg veletek, sajnálom.

2014. január 20., hétfő

Köszönetnyilvánítás :)

Nos, tehát, nemsokára felkerül a blog utolsó része.. Nos, vegyes érzelmek kavarogtak bennem, mikor elolvastam, mindjárt megtudjátok, miért csak olvastam. Egyszerre voltam mérhetetlenül boldog, és szerelmes, egyben szomorú és depis. 
Egyszerűen a részek elteltével is imádom Harry-t, és az, hogy Ellával ilyen szép párost alkotnak, egyszerűen mosolyt csalt az arcomra. És Elizabeth, illetve az, hogy miért lett ez a neve, egyszerűen aranyos. Tényleg, ezt a blogot rengeteg embernek köszönhetem, akik végig támogattak, olvasták a részeket, vagy csak egyszerűen megkérdezték, mi volt egy-egy részben. Nem szeretek sokat beszélni, sem írni jelen pillanatban, mégis úgy érzem, ez lesz talán a leghosszabb részem, hiszen itt nem történetet kell leírni, hanem az érzelmeimet, ami nekem nagyon jól megy. Főleg, ha füzetbe kell csak leírni :D Na, de komolyra fordítva a szót.. Szeretném pár embernek megköszönni a segítséget - ígérem, nem lesz sok -, amit kaptam, és ami bátorított. 
Először is szeretném megköszönni az író társamnak, aki - még ha nem is tudtatok róla - rengeteg részben segített. Volt, amikor egy részt ő írt meg helyettem, mert nem volt ihletem, egyszerűen csak segített nekem, ha elakadtam, de olyan is akadt, hogy csak a kész részt olvasta el, hibák után kutatva. Nagyon sok dolgot köszönhetek neki - részeket, képeket, zenéket -, talán ha ő nincs, most ez a blog sem lenne. Ő volt az, aki mindig bátorított, és mellettem állt, bármilyen részt kellett elolvasnia, megírnia. És sajnálom.. Sajnálom, ha nagyon sok hibát ejtettem, az utóbbi időkben előfordult, hiszen az, hogy el kell búcsúznom a blogtól, nagyon megviselt, és pár napig nem is volt erőm írni, hisz nem akartam elengedni egy olyan dolgot, ami ilyen szép volt. Illetve, meg szeretném neki köszönni, hogy az utolsó részben is segítségemre volt, és mivel én nem voltam rá képes, megírta helyettem. Tudom, ez így elég furcsa, és rossz, hogy a saját blogomba nem én írtam az utolsó és egyben blogzáró részt, de annyit el kell nektek mondanom, lehet, hogy ez az utolsó rész, mégsem a blogzáró. 
Másodszor pedig szeretném megköszönni az összes olvasómnak, kommentelőmnek, hogy mellettem voltak, nélkülük nem lettem volna képes semmire. Miattatok csináltam, és remélem ezt láttátok is, hiszen törekedtem rá, hogy érzékeltetni tudjam. Nem ismerek mindenkit, talán kettő olvasómmal beszéltem valaha. Viszont arra szeretnétek kérni titeket, hogy ha valaki úgy érzi, hogy van a bloggal kapcsolatban valami kérdése, akármi, az >ITT< tud nekem üzenetet írni, kérdezni akármit, én pedig válaszolok. 

Kaptam pár kérdést már így a bloggal kapcsolatba a közösségi oldalakon, vagy személyesen barátaimtól, ismerőseimtől, most megpróbálok mindenre válaszolni - ezek egyébként nekem most egy lapra le vannak írva, hogy ne felejtsek el semmit -. 
- Mi lesz a blog jövője? - Mi lesz a bloggal, ha felkerül az utolsó rész is?
Igazából ezen én még sosem gondolkoztam, vajon mi lesz vele, hiszen azt sem hittem volna, hogy bármikor eljutok idáig. Viszont, ha már itt vagyok és kaptak egy ilyen kérdést, akkor megpróbálok rá értelmesen válaszolni. Most, hogy meg van írva az utolsó fejezet, és nem sokára ki is kerül, sokat gondolkodtam, mi legyen. Végül arra jutottam, ha már ennyit sikerült elérnem, nem kerül törlésre a blog. Bármikor bárki benézhet, elolvashatja a részeket, írhat kommentet, hiszen ugyanúgy látom, mint eredetileg, sőt, figyelni is fogom. Mert úgy gondolom, hogy elérkezett az utolsó rész, nem kell teljesen vége lennie. 
- Többször említetted, hogy az utolsó rész nem egyenlő a blogzáró résszel.. Ez mit jelent? 
Igen, akikkel beszélgettem Facebook-on, vagy skype-on, akárhol, és kérdeztek a blogról, nekik említettem, hogy az utolsó résszel nem fog bezárni a blog. Ez azt jelenti, hogy attól még, mert kikerül az utolsó rész, nem fog bezárni a blog, illetve én már napok óta dolgozok egy apróbb kis projekten. Ez a kis projekt mondhatni egy plusz rész lesz, és úgy gondoltam, ezzel zárna be hivatalosan a blog. 
- Hogy-hogy más írja az utolsó részt? 
Már ezt is említhettem páratoknak, ha így rákérdeztek, de igazából erre már nagyjából leírtam a választ. De a teljesség miatt leírom most részletesebben. Nekem ez a blog rengeteget jelentett, még akkor is, ha az elmúlt időben nem foglalkoztam vele a legtöbbet. De nem is tudtam, hiszen a szívemhez nőtt és nehéz felfogni, hogy ha ez a rész ki lesz téve, ide már nem írhatok több bejegyzést. Mert ha a történetnek vége, akkor vége. Pont. A részt azért nem én írtam, mert bármikor, amikor nekikezdtem, és megírtam a negyedét, elolvastam, és az egészet kitöröltem. Mert nem akartam, hogy vége legyen. 
- Miért kell vége lennie? Miért pont most? 
Nos.. 
Miért kell vége lennie? Sok kifogást találhatnék, de nem akarok kifogások mögé bújni, sosem voltam ennek a híve. Az igazság az, hogy sok befejezést el tudtam volna képzelni a blognak, mégis az iskola mellett most nem akad elég időm, és egy hetem sem akad, hogy egy rendes részt megírjak, ami érthetően van leírva és nem összecsapott. Mostanában kevés ilyen munkám volt, így eldöntöttem, hogy az eredeti 50 rész helyett csak 40 lesz, hiszen ezt is már nehezemre esett megírni. Nem volt időm, illetve legtöbbször fáradt voltam, nem volt kedvem sem. Így hát a történetnek vége szakadt, szerintem egy nagyon aranyos befejezéssel. 
Miért pont most? Mert nem bírom tovább. Beleuntam a történetbe. Tudom, egy jó történetbe nem un bele az ember, akkor sem, ha saját maga írja. De ebbe én beleuntam. Az írást nem hagyom abba, ezen kívül már kettő blogom készen áll arra, hogy publikussá tegyem, csupán arra vár mind a kettő, hogy erre a blogra kikerüljenek a részek és hivatalosan is [BEFEJEZETT] blog legyen. Azonban erre még várni kell egy kicsit. 

És akkor most kéne egy búcsúzkodás? Hát nem vagyok ebben annyira jó, tehát csak annyit mondok nektek, hogy köszönöm, hogy olvastatok, és... *dobpergés*... 
Jó olvasást! 
Az utolsó részt 
>ITT
lehet elolvasni!!

Puszi mindenkinek és köszönöm, hogy olvastatok:) 

40.rész :)♥

Két év telt el, és azóta is boldog vagyok Harry mellett. Igaz, hogy az esküvőnk még várattat magára, illetve a családunkon kívül senki sem tudja még, hogy Harry eljegyzett, de ez így is van jól. Nem tudom, vajon mit szólnának a rajongók, mikor már a közös gyermekünket sem nézték jó szemmel, figyelembe véve azt, hogy nem voltam Harry menyasszonya. Azonban a rajongók megbékéltek a szituációval, így mostanában az sem zavar, ha közös képeket szeretnének velünk készíteni, vagy esetleg csak Elizabeth-el, aki nagyon szépen cseperedik. Első lépéseit a koncertem közepén tette meg, mikor éppen énekeltem, így minden rajongóm megcsodálhatta gyönyörű barna haját és első lépéseit. Első szava a Harry név volt, hiszen ha velem volt, mindig hallgatta, ahogyan apjáról meséltem. Mindig mosolyogva hallgatott, néha a mondandóm végére el is bóbiskolt, így egy puszit nyomva a fejére takargattam be. Most azonban a karrierem és a magánéletem is teljesen rendben van, ma is egy fellépésre készültem teljes gőzzel, így egész nap a színpadon próbáltam, táncoltam és énekeltem. Mikor végeztem, fáradtan lépkedtem le vőlegényemhez, illetve lányom apjához, aki születése óta nagyon sokat foglalkozik lányával. Liam rettenetesen aranyos vele, látszik rajta, hogy teljes szívéből szereti a kislányt. Végül Ő és Dani szakítottak, ami mindenkit meglepett, hisz olyan szép párt alkottak. Azonban Danielle nem tudta elfogadni, ami velem és Liam-mel történt, így ahelyett, hogy meghallgatott volna minket, egyszerűen megszakította a kapcsolatát a fiúkkal. Elköltözött egy másik városba, azóta nagyon sikeres modellkarriert futott be, aminek persze mindenki örül. Liam nem érez haragot iránta, megértette, hogy Dani-nek talán ez így nem egészen jó. Hiszen igaza is van.. Ki szeretné, hogy a barátjának egy másik lánytól legyen gyereke? Egy olyantól, aki még a mai napig jóban van vele, közben azonban már továbblépett? Senki sem vágyik erre.. Velem azonban mégis megtörtént. És örülök neki, hisz ha nem történik meg, nem lehetne egy gyönyörű lányom, akit mindenki szeret. Gondolataim szertefoszlottak, mikor egy éles hangot hallottam meg magam mellett, mire odanéztem. Az egyik barátnőm jelent meg mellettem, majd kezemet megragadva húzott be az öltözőmbe, ahol ott volt már mindenki. A fodrászom, a stylistom, a sminkesem és persze én. A székembe ültem, ami előtt egy óriási tükör kapott helyet, így mindig tudtam magam nézni a tükörben, miközben Kate a hajamat csinálta, vagy Rob választott nekem ruhákat. Mindig tudtam ingatni a fejemet a tükörben, ha valami nem tetszett, azonban a sminkembe sosem tudtam beleszólni. Talán ezért ilyen jó a viszonyom Erica-val. Éppen a hajamat próbálta valamennyire rendbe szedni a fodrász, amikor Rob egy egyszerű ruhát mutatott fel, mire bólintottam egyet. Tetszett a ruha, mellé pedig egy ezüstös szandált készített nekem ki a stylist. A következő ruha teljes egészében kék, illetve lila színben pompázott. Felső részét pár csillogó kő díszítette, alsó része pedig elől sokkal rövidebb volt, míg hátul majdnem a földig ért. Ismét bólintottam egy aprót, hiszen Kate a hajam végét göndörítette be, és nem akartam elrontani a munkáját. Amíg Rob keresett egy cipőt a kék ruhához, Kate már végzett is. A tükörképemre nézve elmosolyodtam, eközben pedig a fodrászom helyét átvette Erica, a sminkes. Megfordított a székben, így a tükörképemet már nem láthattam ugyan, ám a velem szemben lévő ruhákkal teli szekrényt nagyon is jól láttam.
- Mit szeretnél az utolsó produkcióhoz felvenni? - kérdezte Rob a szekrényben kutakodva.
- Állj! - kiáltottam rá, mire Erica is kissé megugrott - Ne haragudj Erica..
- Mit csináljak én ezzel? - kérdezte Rob a kezében tartva egy felsőt.
- Azt - mutattam a kezében lévő darabra - Azzal - mutattam egy rövidnadrágra a szekrényben - És azzal fogom felvenni - fejeztem be, egy szandálra mutatva.
- Az rendben, hogy azokat fogod felvenni, de akkor abban is segíts, hogy én ezzel mit csináljak.. Ella, hogy lehetsz ennyire béna? - kérdezte nevetve Erica.
Megfordultam a székemben, így szemben találtam magam a tükörképemmel. Azonnal kitört belőlem a nevetés, hisz a hirtelen kiabálásom miatt Erica elkente a rúzsomat, ami egy szép csíkot húzott az arcomon. Fogtam egy zsebkendőt és lassan törölgetni kezdtem a rúzscsíkot. Mikor lejött, a számról is letöröltem, mire Erica értetlenkedve nézett rám a tükörből.
- Ma szeretnék természetesnek tűnni - mosolyogtam, mire bólintott egyet.
Visszafordított maga felé, majd egy natúr sminket varázsolt nekem, ami nagyon tetszett. Halvány szemfesték, egy kevés pirosító és szájfény. Mikor a sminkem elkészült a ruhákhoz lépkedtem.
- Ez lesz az első - nyomta a kezembe Rob a kék ruhát.
- Rendben, sietek - motyogtam.
Figyeltem, ahogyan csukódik az ajtó, majd lassan vetkőzni kezdtem. A pólómat levettem, majd a székre dobtam, úgy néztem magamat a tükörben. Vagyis inkább az alakomat. A lábaim teljesen normál vastagságúak, a hasamon azonban nem látszik a szülés, ugyanis ugyanolyan lapos, mint volt. Rendesen meg is szenvedtem érte, nap, mint nap lejártam edzeni egy magán edzőterembe, hiszen egy idő után kezdett idegesítő lenni, hogy bármit elkezdek, 2 perc múlva ott terem egy rajongó, aki képet szeretne készíteni. Nem tudtam edzeni tőlük, hiszen bármilyen hihetetlen az énekeseknek is formában kell lenniük, ha a testükről, ha a lelkükről van szó. Gondolataim szertefoszlottak, mikor egy kar fonódott derekam köré. A tükörbe néztem, mire Harry mosolyával találtam szembe magam. Kibújtam öleléséből, majd tovább vetkőztem. Folyamatosan őt figyeltem, a végén pedig már csak fehérneműben álltam előtte. A ruhát a kezembe vettem, majd belebújtam. Segítségkérően néztem vőlegényemre, aki azonnal kapcsolt és segítségemre sietett. Mögém lépett, a ruha cipzárját felhúzta, majd megfordított.
- Valami olyan ruha kéne, ami jobban takarja a lábaidat - nézett fedetlen combjaimra.
- Mi bajod a lábaimmal? - néztem rá felháborodva.
- Az, hogy csak az enyém, és másnak nem kell látnia..
Mosolyogva bújtam karjai közé, azonban az ajtó nyílására mindketten oda kaptuk a fejünket.
- Ella, 10 perc és kezdünk! - kiáltott be nekem barátnőm, aki egyben az egészet szervezte, hogy tökéletes legyen minden.
Majdnem 3 évig voltam a szakmában, azonban ez az utolsó koncertem. Úgy érzem, nem tudnék egyszerre több dologgal foglalkozni az életemben és most nekem sokkal fontosabb a családom. A lányom nevelése, és az, hogy vele legyek, ha bármi baj történik vele. Ez amolyan búcsúkoncert.
A tíz perc hamar letelt, így a mikrofont a kezembe véve léptem fel a színpadra. A jelen lévők sikoltoztak, kiabálták a nevem, egészen addig, amíg el nem kezdődött a koncert. Az aréna minden centimétere tele volt, így büszkeséggel az arcomon kezdtem el énekelni az első számot, ami a Come&Get it volt. Mindig is szerettem ezt a számot, pedig semmilyen érzelem nem köt hozzá. Egyszerűen csak tetszett a dallam, amihez később szöveg is társult. A dal végeztével kezdetét vette az igazi koncert, amikor már mindenki énekelte, vagyis inkább üvöltötte a dalt, néha túlkiabálva engem is. Mikor a koncert a feléhez ért, lelépkedtem a színpadról, gyorsan ittam egy kortyot, majd az öltözőbe siettem. A szünet 5 perces volt, addig helyre kellett hozni a sminkemet, a hajamat és át kellett öltöznöm. Nem sok mindenre jó ez a szünet, de legalább nem kell a 2 órás koncertet egy huzamban végigénekelnem.
Mikor felléptem a színpadra, óriási sikoltozást hallottam ismét, így mosolyogva kezdtem neki az új dal éneklésének. Lassan már az egész koncertnek vége volt, már csak 2 dal volt hátra. A jelenlévők kérésére egy régi dalomat énekeltem, talán azt, amit legelőször forgattam. Naturally. Szerettem ezt a dalt, így teljes átéléssel, és óriási mosollyal az arcomon énekeltem végig. Mikor a zene elhalkult, könnyek jelentek meg a szememben, hisz ilyenkor mindig eszébe jutnak az embernek a szép pillantok, amiken nevetett, de olyanok is, amik először nem tűntek olyan jónak. Minden eszembe jutott az énekléssel és a karrieremmel kapcsolatban. Amikor először énekeltem, amikor felfedeztek, és amikor először álltam ki a színpadra. Egy ismeretlen lányból egy híresség született, ha szabad ezt mondanom.
- Nos, a koncertnek hivatalosan vége, azonban készültem nektek egy meglepetéssel.. Persze, csak ha kíváncsiak vagytok.. - A tömeg egyszerre sikított fel, ami nekem azt jelentette, hogy érdekli őket. - Rendben, akkor gyorsan átöltözöm egy kényelmesebb ruhába, és aztán jöhet a meglepetés.
Leszaladtam a színpadról, majd az öltözőbe érve ledobtam magamról a ruhát. A választott szettemet vettem fel, majd újra kifutottam. A színpad szélénél megállva megfogtam lányom kezét, majd vele sétáltam ki a színpadra. A legtöbben 'ahw' hangot hallattak, ami mosolyt csalt az arcomra. Elindult az utolsó szám, amit igazából a kedvencemnek mondhatok. B.E.A.T. Sokszor énekeltem ezt lányomnak, aki idő közben elkezdett rá táncolni, éppen ezért vittem ki a színpadra. Először csak mosolygott a sok ember láttán, azonban ahogyan énekelni kezdtem, a zene ritmusára kezdett táncolni. A szám lement, lányom pedig mosolyogva rohant hozzám. Az ölembe vettem, és integetve lelépkedtem a színpadról. A tömeg sikongatni kezdett, mire értetlenül megfordultam. A színpad másik oldalán, velem szemben Justin állt, kezében a gitárjában. A színpadon egy szék volt, amit nem tudom hogy került oda ilyen hamar. Felsiettem a színpadra, majd odafutottam hozzá és megöleltem. Percekkel később engedtük csak el egymást, ám amint ránéztem, szemeimből folyni kezdtek a könnyek. Olyan rég nem láttam, hiába vagyunk nagyon jóba, és hiába tennék meg érte bármit. Az, hogy mindketten külön utat éltünk, megnehezítette a találkozást, bármennyire is szeretjük egymást. Éppen ezért rettenetes örömmel töltött el, hogy újra láthatom, újra megölelhetem.
- Örülök, hogy itt vagy.. - suttogtam a mikrofonomba - De hogy-hogy itt vagy?
- Nem csak te készültél meglepetéssel az este folyamán – mosolygott rám azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amit mindig is imádtam benne. Nagyon összezavart. Mindenki figyelt, ám senki sem tudta, mi következhet most. Nem értettem semmit, és ez izgalomba hozott. Justin-nak egy kis mikrofon volt felragasztva az arcára, így mindenki hallhatta, mit mond – Csak annyit szeretnék előtte, hogy fantasztikus lány vagy Ella. Ez a koncert elképesztő volt, és kezdem azt érezni, hogy én is a rajongód lettem. Kicsit sajnálom, hogy ez lesz az utolsó koncerted, hiszen amióta ismerlek, nagyon szeretlek, olyan, mintha a húgom lennél. És mondhatom, hogy az is vagy.. – mosolygott. Na.. itt éreztem azt, hogy elájulok. A közönség sírt, de csendben figyelte az eseményeket. – Ti most valami nagy dolognak lehettek tanúi – beszélt a közönséghez. Nagy dolog? Mi van?! – Kérlek titeket, csendben figyeljetek, rendben? – Justin egy hangos 'Oké'-t kapott, és az egész stadion elhalkult. Lefogta az első akkordokat, majd játszani kezdett. Az első másodpercekben felismertem a számot, hiszen imádom. - Across the ocean, across the sea.. – énekelte.
Be Alright. Justin egyik legszebb száma. Csillogó szemekkel néztem végig, ahogy elénekli az első, majd második versszakot is, végig a szemembe nézve. A refrén előtt egy kicsit játszani kezdett, majd újra énekelni kezdett. Justin válla fölött láttam, ahogy Harry lép ki a színpadra. Páran felsikítottak, mire Justin felszisszent, és folytatta. Még mindig nem tudtam, mi ez az egész. Mikor Harry odaért mellém, felém nyújtotta a kezét, amit én azonnal elfogadtam. Elkezdett a színpad közepe felé húzni. Ott megállt és velem szembe fordult. Most láttam, hogy neki is egy kis mikrofon van az arcán. De miért?! Valaki világosítson már fel! Justin halkabban énekelt, Harry pedig szólásra nyitotta a száját.
- Ahogy Justin is mondta, te egy fantasztikus lány vagy Ella, és nagyon szeretlek. – a hangja remegett, nekem pedig újra megtelt könnyel a szemem. - Mikor elsőnek megláttalak, már elindítottál bennem egy furcsa érzést, amit eddig még soha nem tapasztaltam. Szerelmes lettem. Nekünk sem ment minden zökkenőmentesen, de végül egymásra találtunk. Az elején te Justin oldalán találtad meg a boldogságot, amibe én majd' beleőrültem. Egyedül a fiúk tartották bennem a lelket, hogy sikerülni fog. És persze a nővéred.. Őszintén megmondom, néha elbizonytalanodtam. De aztán szétmentetek Justin-nal. Újra szerelmes lettem, csak most sokkal erősebben. Tudtam, hogy bármit megtennék azért, hogy az enyém legyél. Nagyon nehezen, de sikerült elhitetnem veled, hogy minden rendben lesz – mondta pont akkor, mikor Justin is ezt énekelte. Tuti összebeszéltek. – És most itt vagyunk. Van egy csodás családunk és egy annál csodásabb gyerekünk. Nagyon szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Te vagy az életem, és szeretném, ha ez most már örökre így maradna – az első könnycsepp végigfolyt arcomon, amit Harry csillogó, szintén könnyes szemekkel nézett végig. Vett egy nagy levegőt, majd a farzsebében kezdett el kotorászni, és mikor megtalálta amit keresett, lassan térdre ereszkedett előttem. Fél századmásodperc alatt rájöttem, hogy miért van ez az egész. Itt szakadt el az a bizonyos cérna, és istentelenül sírni kezdtem. Harry megszorította a jobb kezemet, majd ismét szólásra nyitotta a száját. – Ella Roberts – hangja ezerszer rekedtebb volt, mint eddig.– Veled akarom leélni az életem. Örökre – remegett meg alsó ajka. – Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – nyögte ki, és várakozóan a szemembe bámult. Nem voltam képes megszólalni. De érte, és ezért a pillanatért bármit.
- Igen. – bőgtem el magam hangosan.
Harry remegő kezekkel felhúzta rám az arany gyűrűt, majd felállt. Meg sem vártam, hogy teljesen felegyenesedjen, azonnal a nyakába ugrottam. Erősen szorította a derekamat,és ő is sírni kezdett. Justin gitárja elhalkult, mire az egész csarnok egy emberként kezdett, teljesen egyforma ütemben tapsolni. Én meg csak sírtam, tudván, hogy menyasszony lettem. Újra. 

2014. január 17., péntek

39.rész :)♥

El kell mondanom nektek, hogy ez az utolsó előtti rész!! Sok ötletet kaptam, hogyan is alakuljon a blog utolsó két része, persze ez mind legyen az én titkom.. Nagyon aranyosak voltatok, hogy ennyien próbáltatok segíteni nekem, és előre bocsánatot kérek, hogy nem tudtam mindenkinek az ötletét belerakni a történetbe..
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást.

Az út nagyon kellemesen telt, bár nem tudtuk magunk sem, merre tart utunk. Csak sétáltunk, miközben olyan felesleges dolgokról beszélgettünk, hogy a tengert miért látjuk kéknek, mikor a víz a pohárban átlátszó. Erre egyikőnk sem tudta a választ, hisz be kell látni, egyikőnk sem figyelt igazán az iskolában, mikor ilyen dolgokról volt szó.
Emlékszem még arra a napomra, mikor fizika órán az utolsó padba kellett ülnöm, dolgozat miatt. Nem ellenkeztem, telefonomat a zsebembe csúsztattam, úgy slattyogtam hátra az utolsó padig. Ledobtam magam a székre, majd vártam. Vártam, hogy a tanár úr odaadja a dolgozatot, ami percekkel később meg is történt. Tolltartómban kezdtem kutakodni, míg meg nem találtam kedvenc tollamat. Nem nagy dolog, még régebben kaptam anyától, csak akkor írtam vele, ha azt szerettem volna, hogy szerencsét hozzon. Amolyan kabala. Gyorsan átolvastam a kérdéseket, de rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy egymás után többször elolvasom a választ, nem fog eszembe jutni a válasz, mivel nem tanultam. Mindig is utáltam a fizikát, sosem értettem, hogyan kell kiszámolni az erőt, a lendületet és még sorolhatnám. Néhány helyre írtam pár szót, vagy egy képletet, majd tovább olvastam a kérdéseket, míg el nem jutottam az utolsó feladathoz. Gyorsan leírtam a törvényeket, amiket tanultunk, hisz ha valaki odafigyel órán, ennyi minimum megmarad az ember fejében. Mikor leírtam, körbenéztem. Páran még írtak, de legtöbben már befejezték és a padra hajtott fejjel aludtak, vagy néztek maguk elé. Dolgozatomat a kezembe véve sétáltam ki a tanári asztalig. Átnyújtottam a tanárnak a lapot, majd visszasétáltam a helyemre. Lehuppantam a székre, és elővettem a telefonomat. Mikor feloldottam, első utam a közösségire vezetett, így ott kezdtem el keresgélni. Találtam az osztálytársaimról képeket, olyan címekkel, hogy 'unalmas fizika közben', de olyan is akadt, aki lefényképezte a kérdéseket, kép alá pedig odaírta, hogy valaki segítsen már neki. Gyorsan leírtam neki üzenetben a törvényeket, majd felnéztem, mikor a mellettem lévő padsorban elkezdett rezegni az egyik fiúnak a telefonja. Rá néztem, ő azonban a telefonján kezdett el nyomkodni. Rám nézett, majd mosolyra húzta a száját. 
- Köszi - tátogta, mire mosolyogva bólintottam. 
Az óra háromnegyedénél már legtöbben beadták a dolgozatukat, ám még mindig akadtak olyanok, akiknek még mindig volt olyan kérdés, amire nem válaszoltak. Elgondolkodtam, hogy vajon, ha tanultam volna, akkor én is írnék még? Nem, nem hiszem.. Ez főleg azért van, mert ne tanulok. Nem szerettem sosem a fizikát, és tanulni sem szerettem igazán. Igazából a tanulással semmi problémám, de mint minden velem egyidős diák, inkább én is szeretek aludni, vagy a gép előtt csücsülni, mint tanulni egy dolgozatra, feleletre, vagy akármire. Nem az én hibám, ez minden fiatalnak szinte már ösztön. Gondolkodásomat a telefonom rezgése zavarta meg. Felvettem a padról a telefonomat, majd megnyitottam az üzenetet. Szám tátva maradt, mikor megláttam az illető nevét. Szívem nagyot dobbant, agyamban ezer gondolat cikázott. Nem tudtam, miért írt rám, aztán rájöttem, hogy egész nap semmi dolguk, minden bizonnyal unatkozik. Egy apró mosolyt erőltettem magamra, majd írni kezdtem. Elmeséltem neki pár dolgot, illetve egyeztettem vele a délutánt, miszerint átjön hozzánk pár barátnőm, akik segítenek nekem ruhát választani a randimra. Mikor elküldtem, szinte azonnal jelezte, hogy elolvasta, illetve azt is, hogy írni kezdte már a választ. Amikor elolvastam, mosoly szökött az arcomra. 
Harry : Neked amúgy nem órán kéne lenned? :)
Gyorsan válaszoltam neki, kis felháborodással, ugyanis ő írt rám, és még panaszkodik is.. Hihetetlen. Nem sok kellett hozzá, hogy elnevessem magam, miközben azt mesélte, hogy a régi fizika tanára miért nem szereti őt. Aztán elmeséltem neki, hogy akármennyire is hihetetlen, engem eddig talán csak a rajz és az ének tanárom szeretett. Ebből pedig az következett, hogy megkért, hogy valamikor énekeljek neki. Nem tudtam mit mondani neki, így menekülőre fogtam és gyorsan elbúcsúztam tőle azzal az indokkal, hogy mindjárt kicsengetnek. Igazam is volt, mivel ahogyan kiléptem és lezártam a telefonomat, a megváltást jelentő csengő megszólalt. Mindenki egyszerre pattant fel a helyéről és indult az ajtó felé. Mikor kiértünk, mindenki szétszóródott. Páran cigizni indultak az udvarra, páran a következő órára készültek, én pedig belemerültem a gondolataimba. 
Ezeket átgondolva egy dolog jutott eszembe. Hogy eddig sosem énekeltem még Harry-nek. Persze Harry előtt igen, de kimondottan neki, hogy neki szól a dalszöveg, végig rá nézek és mosolyogva énekelek, úgy soha. 
Mindenre emlékeztem arról a napról. Emlékeztem rá, mekkora örömmel írtam neki minden egyes percben, pedig nem szabadott volna. Tudtam, hogy nehéz lesz aznap este elmenni a randira, de nem tudtam, hogy akkor talán minden megváltozik.
Aznap este Josh megcsókolt, amit viszonoztam is, viszont nem éreztem iránta azt, amit talán Harry iránt. Egy mosolyt erőltettem magamra, úgy léptem be a házba, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Harry a lépcsőn állt, egy percre nézett csak vissza rám, de vörös szemei azonnal feltűntek. Nem tűnt boldognak, sokkal inkább úgy látszott, mintha sírt volna. Gyorsan felszaladt az emeletre, én pedig magam elé bámulva gondolkoztam, vajon mi történhetett. Az nem lehet! Nem láthatta a csókunkat! Ez az egy dolog kényszerített arra, hogy a cipőmet a kelleténél gyorsabban vettem le és siettem fel az emeletre. Harry szobája előtt megálltam, majd mély levegőt vettem és bekopogtam. Pillanatokkal később hallottam meg Harry hangját, ami megnyugtatott, mégsem voltam boldog tőle, hisz láttam a szemében, hogy valami bántja. Lassan kinyitottam az ajtót, majd mikor teljesen nyitva volt szemben találtam magam Harry-vel, aki egy szál boxerben feküdt az ágyon. Akaratlanul is délre terelődött a figyelmem, azonban nem tudtam sokáig nézni, hisz az feltűnő lett volna. 
- Nem zavarok? - kérdeztem végül, majd becsuktam magam mögött az ajtót. 
A válasza nemtörődöm volt, mégis miközben a szemembe nézett, valami furcsa csillogást véltem felfedezni, amit eddig nem láttam a szemeiben. Végül nem tudtam mit csinálni, közelebb sétáltam hozzá. Megöleltem, közben pedig arra gondoltam, ha most hallaná, vagy érezné a szívverésem... Szerintem nem tudtam volna mit csinálni.. Hisz nem mondhattam neki azt, hogy 'Bocsi, téged szeretlek!' Kurvának hitt volna, hisz egy olyan sráccal csókolóztam, akit nem is szeretek.. Nem érzek iránta semmit, csupán barátságot, és ez a mai estén ki is derült. Nem tudtam másra gondolni, egész végig Harry volt a fejemben. Josh bármit kérdezett, én vagy nem értettem, vagy nem hallottam, mivel a gondolataimban teljesen máshol jártam. Így érthető volt, hogy a végén már nem is beszélgettünk, mindketten néma csöndben ültünk egymás mellett, néha ittunk egy kicsit, semmi több. De nála nem éreztem azt, hogy gyorsabban ver a szívem, nem tudtam volna órákig bámulni a szemeibe mosolyogva. Nem tudtam elbeszélgetni vele olyan dolgokról, amiknek semmi értelme, de Harry-vel igen. Vele mindenről el lehet beszélgetni, és ez a tulajdonság hiányzott Josh-ban. Hogy egy kicsit legyen bolondosabb, aki tud mindenen nevetni, de ha úgy adódik, akkor komolyan is tud velem beszélgetni. Gondolataimat félbeszakítottam, gyorsan kisétáltam a szobájából, majd átsétáltam a sajátomba. Átöltöztem, majd a gondolataimba merülve aludtam el. 
Ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy megbántam-e azt a napot, azt az estét, biztos rávágtam volna, hogy persze. Hiszen 2 héttel később Josh egy másik lánynak udvarolt. De így, hogy már minden megtörtént, azt kell mondanom, hogy örülök neki, hogy minden így történt. Hiszen ha nem történt volna meg az az este, akkor most nem lenne mellettem Harry, lányommal a kezemben. Idő közben egy parkhoz értünk, minek kis kapuját lábammal rúgtam be, hisz egyik kezemben a babahordozót fogtam, másik kezemet pedig Harry fogta. Mosolyogva indultunk el egy kicsit árnyékosabb részre, ahova Harry leterített egy kis pokrócot. A babahordozót a pokrócra helyeztem, majd elkezdtem kicsatolni lányomat. Végül Harry leült velem szemben, így én is helyet foglaltam, lányomat a kezembe vettem. 
- El sem hiszem, hogy ő az enyém.. - suttogtam lányom arcát simogatva. 
- Én sem azt, hogy mindketten az enyémek vagytok - hajolt közelebb hozzám, és megcsókolt. 
- Szeretlek Harry - suttogtam ajkaira. 
- Én is szeretlek.. Mindkettőtöket - csókolt meg.