39.rész :)♥

El kell mondanom nektek, hogy ez az utolsó előtti rész!! Sok ötletet kaptam, hogyan is alakuljon a blog utolsó két része, persze ez mind legyen az én titkom.. Nagyon aranyosak voltatok, hogy ennyien próbáltatok segíteni nekem, és előre bocsánatot kérek, hogy nem tudtam mindenkinek az ötletét belerakni a történetbe..
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást.

Az út nagyon kellemesen telt, bár nem tudtuk magunk sem, merre tart utunk. Csak sétáltunk, miközben olyan felesleges dolgokról beszélgettünk, hogy a tengert miért látjuk kéknek, mikor a víz a pohárban átlátszó. Erre egyikőnk sem tudta a választ, hisz be kell látni, egyikőnk sem figyelt igazán az iskolában, mikor ilyen dolgokról volt szó.
Emlékszem még arra a napomra, mikor fizika órán az utolsó padba kellett ülnöm, dolgozat miatt. Nem ellenkeztem, telefonomat a zsebembe csúsztattam, úgy slattyogtam hátra az utolsó padig. Ledobtam magam a székre, majd vártam. Vártam, hogy a tanár úr odaadja a dolgozatot, ami percekkel később meg is történt. Tolltartómban kezdtem kutakodni, míg meg nem találtam kedvenc tollamat. Nem nagy dolog, még régebben kaptam anyától, csak akkor írtam vele, ha azt szerettem volna, hogy szerencsét hozzon. Amolyan kabala. Gyorsan átolvastam a kérdéseket, de rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy egymás után többször elolvasom a választ, nem fog eszembe jutni a válasz, mivel nem tanultam. Mindig is utáltam a fizikát, sosem értettem, hogyan kell kiszámolni az erőt, a lendületet és még sorolhatnám. Néhány helyre írtam pár szót, vagy egy képletet, majd tovább olvastam a kérdéseket, míg el nem jutottam az utolsó feladathoz. Gyorsan leírtam a törvényeket, amiket tanultunk, hisz ha valaki odafigyel órán, ennyi minimum megmarad az ember fejében. Mikor leírtam, körbenéztem. Páran még írtak, de legtöbben már befejezték és a padra hajtott fejjel aludtak, vagy néztek maguk elé. Dolgozatomat a kezembe véve sétáltam ki a tanári asztalig. Átnyújtottam a tanárnak a lapot, majd visszasétáltam a helyemre. Lehuppantam a székre, és elővettem a telefonomat. Mikor feloldottam, első utam a közösségire vezetett, így ott kezdtem el keresgélni. Találtam az osztálytársaimról képeket, olyan címekkel, hogy 'unalmas fizika közben', de olyan is akadt, aki lefényképezte a kérdéseket, kép alá pedig odaírta, hogy valaki segítsen már neki. Gyorsan leírtam neki üzenetben a törvényeket, majd felnéztem, mikor a mellettem lévő padsorban elkezdett rezegni az egyik fiúnak a telefonja. Rá néztem, ő azonban a telefonján kezdett el nyomkodni. Rám nézett, majd mosolyra húzta a száját. 
- Köszi - tátogta, mire mosolyogva bólintottam. 
Az óra háromnegyedénél már legtöbben beadták a dolgozatukat, ám még mindig akadtak olyanok, akiknek még mindig volt olyan kérdés, amire nem válaszoltak. Elgondolkodtam, hogy vajon, ha tanultam volna, akkor én is írnék még? Nem, nem hiszem.. Ez főleg azért van, mert ne tanulok. Nem szerettem sosem a fizikát, és tanulni sem szerettem igazán. Igazából a tanulással semmi problémám, de mint minden velem egyidős diák, inkább én is szeretek aludni, vagy a gép előtt csücsülni, mint tanulni egy dolgozatra, feleletre, vagy akármire. Nem az én hibám, ez minden fiatalnak szinte már ösztön. Gondolkodásomat a telefonom rezgése zavarta meg. Felvettem a padról a telefonomat, majd megnyitottam az üzenetet. Szám tátva maradt, mikor megláttam az illető nevét. Szívem nagyot dobbant, agyamban ezer gondolat cikázott. Nem tudtam, miért írt rám, aztán rájöttem, hogy egész nap semmi dolguk, minden bizonnyal unatkozik. Egy apró mosolyt erőltettem magamra, majd írni kezdtem. Elmeséltem neki pár dolgot, illetve egyeztettem vele a délutánt, miszerint átjön hozzánk pár barátnőm, akik segítenek nekem ruhát választani a randimra. Mikor elküldtem, szinte azonnal jelezte, hogy elolvasta, illetve azt is, hogy írni kezdte már a választ. Amikor elolvastam, mosoly szökött az arcomra. 
Harry : Neked amúgy nem órán kéne lenned? :)
Gyorsan válaszoltam neki, kis felháborodással, ugyanis ő írt rám, és még panaszkodik is.. Hihetetlen. Nem sok kellett hozzá, hogy elnevessem magam, miközben azt mesélte, hogy a régi fizika tanára miért nem szereti őt. Aztán elmeséltem neki, hogy akármennyire is hihetetlen, engem eddig talán csak a rajz és az ének tanárom szeretett. Ebből pedig az következett, hogy megkért, hogy valamikor énekeljek neki. Nem tudtam mit mondani neki, így menekülőre fogtam és gyorsan elbúcsúztam tőle azzal az indokkal, hogy mindjárt kicsengetnek. Igazam is volt, mivel ahogyan kiléptem és lezártam a telefonomat, a megváltást jelentő csengő megszólalt. Mindenki egyszerre pattant fel a helyéről és indult az ajtó felé. Mikor kiértünk, mindenki szétszóródott. Páran cigizni indultak az udvarra, páran a következő órára készültek, én pedig belemerültem a gondolataimba. 
Ezeket átgondolva egy dolog jutott eszembe. Hogy eddig sosem énekeltem még Harry-nek. Persze Harry előtt igen, de kimondottan neki, hogy neki szól a dalszöveg, végig rá nézek és mosolyogva énekelek, úgy soha. 
Mindenre emlékeztem arról a napról. Emlékeztem rá, mekkora örömmel írtam neki minden egyes percben, pedig nem szabadott volna. Tudtam, hogy nehéz lesz aznap este elmenni a randira, de nem tudtam, hogy akkor talán minden megváltozik.
Aznap este Josh megcsókolt, amit viszonoztam is, viszont nem éreztem iránta azt, amit talán Harry iránt. Egy mosolyt erőltettem magamra, úgy léptem be a házba, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Harry a lépcsőn állt, egy percre nézett csak vissza rám, de vörös szemei azonnal feltűntek. Nem tűnt boldognak, sokkal inkább úgy látszott, mintha sírt volna. Gyorsan felszaladt az emeletre, én pedig magam elé bámulva gondolkoztam, vajon mi történhetett. Az nem lehet! Nem láthatta a csókunkat! Ez az egy dolog kényszerített arra, hogy a cipőmet a kelleténél gyorsabban vettem le és siettem fel az emeletre. Harry szobája előtt megálltam, majd mély levegőt vettem és bekopogtam. Pillanatokkal később hallottam meg Harry hangját, ami megnyugtatott, mégsem voltam boldog tőle, hisz láttam a szemében, hogy valami bántja. Lassan kinyitottam az ajtót, majd mikor teljesen nyitva volt szemben találtam magam Harry-vel, aki egy szál boxerben feküdt az ágyon. Akaratlanul is délre terelődött a figyelmem, azonban nem tudtam sokáig nézni, hisz az feltűnő lett volna. 
- Nem zavarok? - kérdeztem végül, majd becsuktam magam mögött az ajtót. 
A válasza nemtörődöm volt, mégis miközben a szemembe nézett, valami furcsa csillogást véltem felfedezni, amit eddig nem láttam a szemeiben. Végül nem tudtam mit csinálni, közelebb sétáltam hozzá. Megöleltem, közben pedig arra gondoltam, ha most hallaná, vagy érezné a szívverésem... Szerintem nem tudtam volna mit csinálni.. Hisz nem mondhattam neki azt, hogy 'Bocsi, téged szeretlek!' Kurvának hitt volna, hisz egy olyan sráccal csókolóztam, akit nem is szeretek.. Nem érzek iránta semmit, csupán barátságot, és ez a mai estén ki is derült. Nem tudtam másra gondolni, egész végig Harry volt a fejemben. Josh bármit kérdezett, én vagy nem értettem, vagy nem hallottam, mivel a gondolataimban teljesen máshol jártam. Így érthető volt, hogy a végén már nem is beszélgettünk, mindketten néma csöndben ültünk egymás mellett, néha ittunk egy kicsit, semmi több. De nála nem éreztem azt, hogy gyorsabban ver a szívem, nem tudtam volna órákig bámulni a szemeibe mosolyogva. Nem tudtam elbeszélgetni vele olyan dolgokról, amiknek semmi értelme, de Harry-vel igen. Vele mindenről el lehet beszélgetni, és ez a tulajdonság hiányzott Josh-ban. Hogy egy kicsit legyen bolondosabb, aki tud mindenen nevetni, de ha úgy adódik, akkor komolyan is tud velem beszélgetni. Gondolataimat félbeszakítottam, gyorsan kisétáltam a szobájából, majd átsétáltam a sajátomba. Átöltöztem, majd a gondolataimba merülve aludtam el. 
Ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy megbántam-e azt a napot, azt az estét, biztos rávágtam volna, hogy persze. Hiszen 2 héttel később Josh egy másik lánynak udvarolt. De így, hogy már minden megtörtént, azt kell mondanom, hogy örülök neki, hogy minden így történt. Hiszen ha nem történt volna meg az az este, akkor most nem lenne mellettem Harry, lányommal a kezemben. Idő közben egy parkhoz értünk, minek kis kapuját lábammal rúgtam be, hisz egyik kezemben a babahordozót fogtam, másik kezemet pedig Harry fogta. Mosolyogva indultunk el egy kicsit árnyékosabb részre, ahova Harry leterített egy kis pokrócot. A babahordozót a pokrócra helyeztem, majd elkezdtem kicsatolni lányomat. Végül Harry leült velem szemben, így én is helyet foglaltam, lányomat a kezembe vettem. 
- El sem hiszem, hogy ő az enyém.. - suttogtam lányom arcát simogatva. 
- Én sem azt, hogy mindketten az enyémek vagytok - hajolt közelebb hozzám, és megcsókolt. 
- Szeretlek Harry - suttogtam ajkaira. 
- Én is szeretlek.. Mindkettőtöket - csókolt meg.